Hrubi Attila A REFLEXIÓ ALAPJA

Átírás

1 Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Filozófia Doktori Iskola DOKTORI DISSZERTÁCIÓ Hrubi Attila A REFLEXIÓ ALAPJA AZ ALAPTÉTEL-FILOZÓFIA KONSTELLÁCIÓIBAN Témavezető: Dr. Weiss János DSc.; egyetemi tanár Pécs, 2011

2 TARTALOMJEGYZÉK BEVEZETÉS.. A KANTI FILOZÓFIA KÖZVETLEN RECEPCIÓJA: AZ ALAPTÉTEL-FILOZÓFIA.. Viták a kanti filozófia körül Reinhold filozófiai programja. Előzmények. Az elementáris filozófia.. Fichte korai tudománytanai. Minden kinyilatkoztatás kritikájának kísérlete... Szkeptikus kritikák: Aenesidemus.. Bevezetés a tudománytanba... A korai tudománytan alaptételei. A ROMANTIKA SZÜLETÉSE... A gondolkodás forrása a szubsztancia A lét megnyilvánulása. A feltétlen szemlélete.. A TÖRTÉNET REKONTEXTUALIZÁLÁSA... A reflexió vége(?)... A végtelen reflexió(ja) FELHASZNÁLT IRODALOM... 2

3 BEVEZETÉS A konstellációkutatás fogalmát eredetileg Dieter Henrich vezette be tanulmányaiban, amelyekben kizárólag a német idealizmust és annak közvetlen előzményeit vizsgálta. Ezt követően, a vitathatatlan sikerektől indíttatva, állandósultak azok a kísérletek, amelyek a módszer elméleti kereteit és vele egy általános filozófiatörténeti módszer lehetőségét próbálták megalapozni. A széles spektrumon mozgó meghatározási kísérletekben az alapintenció érintetlen maradt: a konstellációkban egy bizonyos problémarendszer történeti relevanciáját a rendelkezésre álló források szisztematikus interpretálásával kell megteremteni, miközben irreleváns, hogy a rendelkezésre álló források bírnak-e egyáltalán rendszerkarakterrel. 1 Minden egyes konstelláció olyan gondolati térként rekonstruálható, amelynek centrumában egy adott probléma lokalizálható, ilyen módon a konstelláció adott problémából kiinduló következmények rendszereként értelmezhető. A konstellációk szereplőit általában face to face kapcsolatok jellemzik, de legalábbis térbeli közelség, amely a dinamikus szellemi interakciók feltétele. 2 Henrich módszertani törekvéseinek kiindulópontját a hegeli filozófia kontextusvesztésének felismerése jelentette. Kant ugyanis annak ellenére, hogy Hegel valamennyi jelentős művében kizárólagos viszonyítási pont, nem ad használható értelmezési keretet a Hegel-interpretáció számára. Henrich arra a következtetésre jutott, hogy az idealizmus keletkezésének és kifejlésének története egy feledésbe merült kontextus felidézését követeli meg, azaz Kant és Hegel között szerteágazó és átfogó recepció húzódik. Henrich konstellációkutatása tehát a Kanttól a német idealizmusig vezető út rekontextualizálására irányult. 3 Az alaptétel-filozófia programja a Henrich által feltárt kontextuális tér középpontjában áll, a konstellációk szövedékének gyújtópontja. Ellentétes előjellel, de azonos és közvetlen forrását jelenti mind az idealista, mind pedig a romantikus koncepcióknak. Közvetlenül a kanti filozófiát övező vitáknak köszönheti létét. A filozófia történetében azonban nem 1 Vö. Weiss [2007a]. 13. o. 2 Mulsow [2008]. 23. o. 3 Weiss [2007a]. 7. skk. o. 3

4 ismeretlen alakzat, hanem egy újra és újra felbukkanó episztemológiai fundamentalizmus reinkarnációja, amely a feltétlen kezdet filozófiáját hirdeti. A reflexióra épülő újkori filozófiai hagyomány talaján mely szerint az én bizonyossága független a létezőre való vonatkozásától, e filozófia szükségszerűen jut el a szubjektum önmaga általi megalapozásának programjához, a reflexió metafizikai abszolutizálásához. Az alaptétel-filozófia Erósza ugyanakkor a filozófia legbensőbb természetéről árulkodik: egyrészről a tudományossággal kapcsolatos hiányérzetről, amit az újkori filozófia állandóan kifejezésre is juttatott. Másrészről arról a paradox helyzetről, ami e hiányérzet tényleges leküzdésekor állna elő. Ahhoz ugyanis, hogy e filozófia valóban megfelelhessen az önmaga tudományosságával szemben támasztott elvárásainak, meg kellene szüntetnie önmagát is mint filozófiát. A program azonban mindvégig eszmei maradt, és éppen az ebből fakadó lezáratlanságában rejlik legfőbb inspiratív ereje, amelyet elkötelezettjei és ellenfelei egyaránt ki is aknáztak. Ennek közvetlen megnyilvánulása volt, amikor az abszolút szubjektum eszméjét hirdető konstellációban létrejövő új konstelláció a tudományosság eszméjét a művészet eszméjével cserélte fel. Henrich szerint a nagy rendszeralkotó filozófusokra, Kantra és Hegelre nem alkalmazható a konstellációkutatás. 4 Ennek oka egyrészt, hogy például a kanti filozófia forrásai nem szétszórt és töredékes dokumentumok, mint például a kora romatika gondolkodói esetében. Másrészt Kant sohasem került olyan heves szellemi interakcióba egyetlen filozófussal sem, mint a jénai konstellációban például a Reinhold-tanítványok, vagy Fichte holdudvarában Hölderlin, Schelling és Novalis. Kant magányos gondolkodó volt, és a kantiánusok gyorsan hozzá is tennék, önálló. Ez azonban nem feltétlenül intellektuális erény, hanem talán csak habitus kérdése. Sokkal érdekesebb azonban az a tény, hogy Henrich vizsgálódásai a kanti filozófiát tudatosan csak egész távoli kontextusként sejtetik, amely a német idealizmus történetében csupán közvetve, szövegek szűrőjén keresztül fejtette ki hatását. Kant filozófiája ezekben a konstellációkban csak mint Kant filozófiájának recepciója van jelen. Ezzel szemben teljesen nyilvánvaló, hogy a háttérben e történet kiemelt szereplői folyamatosan olvasták a primér kanti szövegeket. Számos ponton ezért az az érzésünk támadhat, hogy a kanti filozófia, és nem csak annak szelleme, immanensen jelen 4 Uo. 15. sk. o. 4

5 van e gondolkodóknál; noha face to face interakciókról csak ritka esetben beszélhetünk. Érthető persze Henrich közömbössége Kanttal szemben, ha másképp lenne, úgy tűnhetne, mintha a kanti recepció történetében felbukkanó filozófusok kizárólagosan csak Kanttól nyernék jelentőségüket. Ezért a kanti filozófia nem része a közvetlen történetnek, miközben az ennek nyomán kibomló idealista metafizikák vitathatatlanul a kanti fogalmak metamorfózisaiként és extrapolációiként tűnnek fel. A legkézenfekvőbb példa erre a transzcendentális én fogalma, amelynek metafizikai alakváltozásai a fichtei abszolút én vagy a hegeli abszolút szellem fogalmai. Kant tulajdonképpen azzal, hogy tapasztalatanalízisében az objektivitást a szubjektum teljesítményeként mutatja fel, és ezzel összefüggésben a szubjektumot tiszta vagy transzcendentális és empirikus énre bontja, utat nyit az idealista metafizikáknak. Kant és Hegel rendszerfilozófiái tehát határpontok ebben a történetben, és ha nem így tekintenénk rájuk, felborítanánk a henrichi konstellációkutatás elvi kereteit. Ebben az esetben ugyanis, annak megfelelően, hogy minden egyes konstelláció olyan gondolati térként rekonstruálható, amelynek centrumában egy adott probléma lokalizálható, e centrumba magát a kanti filozófiát kellene helyeznünk. Ez azonban legfeljebb csak a konstellációk egyik lehetséges kontextusa lehet. A jelen dolgozatnak kettős célja van. Egyrészt rekonstruálja, másrészt rekontextualizálja az alaptétel-filozófia történetét. E kettő azonban dolgozatunkban nem esik egybe. A rekonstrukciót a konstellációkutatás módszere és már meglévő eredményei alapján végezzük. Az új kontextustól azonban éppen azt reméljük, hogy a konstellációk immanenciájában rejtve maradó lényegi összefüggéseket is felszínre hozhatja. A kanti filozófia kiterjedt kritikai recepciójában megszülető alaptétel-filozófiai program középpontjában Reinhold elementáris filozófiája és Fichte tudománytani koncepciója áll. Dolgozatunkban Reinholdnál az átfogó filozófiai program megszületésének körülményeit, Fichte korai tudománytanában e program kiteljesülő formáját, illetve e koncepciók közötti interakciókat vizsgáljuk. Az alaptétel-filozófia kontextusában álló, de már a jövőbe mutató gondolatok közül részletesebben Schelling és Hölderlin munkáit elemezzük. Ezekben a fejezetekben arra törekedtünk, hogy a Fichte, Schelling és Hölderlin nyomán kirajzolódó gondolati ívet leszűkítsük, és ilyen módon ahelyett, hogy a koncepcionális elmozdulásokat 5

6 hangsúlyoznánk, az interpretációk lehetőségének sokfélesége mellett foglaljunk állást. Vagyis azt a pontot szerettük volna felmutatni, ahol még konzisztensen jelen van e koncepciókban az alaptétel-filozófiához fűződő kötődés és a rá vonatkozó kritika. Nyilvánvaló azonban, hogy Schelling korai írásai nem pusztán az alaptétel-filozófia tágabb kontextusaként értelmezhetők, hanem egyszersmind a romantika közvetlen előzményeként is. Hölderlin pedig Schelling munkáival egy időben megfogalmazott töredékében radikalizálja az új irányvonalat. E kora romantikus konstelláció egyúttal sokat köszönhet Friedrich Heinrich Jacobi spinozizmusának. A rekontextualizáció középpontjába a reflexió fogalmát állítottuk, amely mind az idealista, mind pedig a kora romantikus gondolkodás legfontosabb alakzata. Ennek átfogó elemzésével kívántuk a fenti két koncepció strukturális közelségét tovább bizonyítani. Vagyis dolgozatunk e fejezetében is, a fentiekkel összhangban, nem a koncepcionális különbségekre, hanem éppen a koncepcionális átfedésekre koncentráltunk. A reflexió sokrétű szövetének felbontása végett fordultunk a kanti filozófiához mint lehetséges kontextushoz, amelyben transzparensen megmutatkozik az idealista és kora romantikus reflexiók két közös lényegi alapja: az érző tudatra vagy szubjektív létállapotra és az eszmékre irányuló reflexió. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy ezzel a kontextussal nem az volt a célunk, hogy közvetlen megfeleléseket keressünk, hanem hogy a reflexió struktúráinak kibontásával láthatóvá tegyük a két koncepció legmélyebb rokonságát; többek közt Novalis, a Schlegelek vagy Wackenroder mellett Fichte filozófiájának romantikus jellegét is. Az alaptétel-filozófia történeti rekonstrukciója nem előzmény nélküli. A német idealizmusra és kora romantikára irányuló kiterjedt konstellációkutatás nagyjai már többféle szempontból végrehajtották. Dolgozatunk ezért sokat köszönhet Dieter Henrich, Manfred Frank és Weiss János kutatásainak. Eredményeikre dolgozatomban erősen támaszkodtam. 6

7 A KANTI FILOZÓFIA KÖZVETLEN RECEPCIÓJA: AZ ALAPTÉTEL-FILOZÓFIA A tiszta ész kritikáját követő recepció fő törekvése volt, hogy a mű népszerűsítése mellett felfejtse a kanti rendszer rejtett összefüggéseit, és szellősebb, áttetszőbb szövetet kölcsönözzön a nehezen követhető gondolatmeneteknek. Elsősorban Carl Leonhard Reinholdnak és az Allgemeine Literatur-Zeitungnak volt köszönhető, hogy a kanti filozófia igen közismertté vált. Reinhold írásaiban lelkesen hirdette, hogy a korszakra általánosan jellemző szellemi válságból egyedül ez a mű jelenthet kivezető utat. A kanti filozófiával szemben ugyanakkor komoly kritikák merültek fel. Ezek az ellenvetések legtöbbször Kant rejtett előfeltevéseire, rendszerének gyenge pontjaira, legfőképpen a mű gondolatmenetének, érvelésének strukturálatlanságára mutattak rá. Reinholdnak így azt a következtetést kellett levonnia, hogy maga a kanti filozófia sem eléggé tudományos. Johann Gottlieb Fichtét lenyűgözte a kanti rendszer gondolatainak belső interferenciája és zártsága, ugyanakkor Reinhold vizsgálódásainak is élénk figyelmet szentelt. Nem kerülhették el figyelmét azok a törekvések, amelyekben A tiszta ész kritikája implikációi nyomán a vallás reformjához hozzálátott. Minden kinyilatkoztatás kritikájának kísérlete (Versuch einer Kritik aller Offenbarung) című írásában szinte szó szerint ugyanazokra a következtetésekre jutott, amelyekre Reinhold már jóval korábban, a Levelek a kanti filozófiáról (Briefe über die Kantische Philosophie) című írásában rámutatott. 5 Ugyanakkor a kanti filozófia megszilárdítására irányuló reinholdi kísérleteket a megélénkülő viták kereszttüzében már maga is feltételekkel kezelte. Önálló koncepciója épp a reinholdi elementáris filozófia továbbgondolásának eredményeképp jött létre. Fichte a jénai kinevezését megelőző években komoly erőfeszítéseket tett, hogy új meglátásainak egységes, koncepcionális formát adjon. Tudománytana közvetlenül Jénába való áttelepülését megelőzően, a zürichi előadásokkal nagyrészt egy időben született. E korai tudománytan első, szisztematikus kifejtéséről A tudománytan fogalmáról (Über den Begriff der 5 Vö.: Az ész morális igényeit a közönséges emberi értelem számára érzékivé kell tenni, a gondolkodónak pedig a lelkére kell kötni. (Reinhold [1786]. 1. Brief, 7. o.) A tiszta ész kritikája mindkét kérdésre tagadó választ ad, a spekulatív ész lényegéből kiindulva megmutatja, hogy a szigorú bizonyítás lehetetlen, a gyakorlati ész lényegéből kiindulva pedig azt mutatja meg, hogy az Isten létezésére vonatkozó morális hit szükségszerű. (Uo o.) 7

8 Wissenschaftslehre) és A teljes tudománytan alapja (Grundlage der gesamten Wissenschaftslehre) című írások tanúskodnak. Ugyanakkor koncepciójával szemben már Jénába kerülése évében határozott ellenvélemények fogalmazódtak meg. A legfőbb vádak Reinhold tanítványaitól érkeztek, akik az alaptétel-filozófia nyílt és érzékeny kritikusai voltak, ellenvetéseikkel teljesen megingatták az ahhoz fűzött reményeket. Eleinte bíztak abban, hogy az újonnan érkező professzor alternatívát kínál az alaptétel-filozófiával szemben, ám hamarosan rá kellett ébredniük, hogy Fichte személyében e filozófia első számú elkötelezettjével állnak szemben. 6 Viták a kanti filozófia körül Az alaptétel-filozófia eredetét épp a kanti filozófiával szemben megfogalmazódó, 1785-től egyre intenzívebbé váló ellenvetésekben kell keresnünk. A tiszta ész kritikáját első megjelenésétől (1781) korszakalkotó műnek tekintették. Az 1785-ben, Jénában kiadott Allgemeine Literatur-Zeitung című folyóirat mindenekelőtt a kanti filozófia népszerűsítésének orgánuma volt. Társszerkesztője, Christian Georg Schütz már az április 7-én megjelent számban leszögezi, hogy A tiszta ész kritikájával a filozófia új korszakába léptünk. 7 Carl Leonhard Reinhold 1786-ban kezdi közölni a Teutscher Merkurban a kanti filozófiáról szóló leveleit. Ezekben nem kevesebbet állít, mint hogy a kanti filozófia képes arra, hogy kivezessen minket a korszakot meghatározó gondolati válságból, hogy ez a mű a legsürgetőbb problémákra is megoldást adhat, kivált az ész és a vallás viszonyára. Elsősorban e műnek és az Allgemeine Literatur-Zeitungnak volt köszönhető, hogy a kanti filozófia igen hamar közismertté és népszerűvé vált. A Kant forradalmasító gondolatainak jogosultsága körül megélénkülő vitában Kant védelmezői többnyire azt vetették ellenfeleik szemére, hogy egyáltalán nem értik Kantot; míg az ellenfelek azt hangsúlyozták, hogy maga Kant az, aki teljességgel érthetetlen. Az 6 Lásd Frank [1998]. 43. sk. o. 7 Idézi Rohs [1991]. 27. o. 8

9 igazságról és érzékiségről szóló kanti tézisek különféle magyarázatai kézről kézre jártak. Ezek nagy érdeklődéstől övezve a publikációk már-már alig áttekinthető bőségéhez vezettek. A kanti filozófia intenzív kritikai recepciója minden bizonnyal a korszak legnagyobb formátumú szellemi jelenségei közé tartozik. Az alaptétel-filozófia, vagyis Reinhold és Fichte jelentősége éppen abban áll, hogy ebben a zűrzavaros időszakban újszerű, zárt, jövőbe mutató koncepciót kínáltak. Mivel az élénk viták pontos és kimerítő bemutatása szinte lehetetlen, az alaptételfilozófia eredetének megvilágításához itt pusztán néhány fontosabb momentumot emelünk ki. Kant olyan alapvető oppozíciókkal dolgozik, mint az a priori a posteriori, érzékiség értelem, receptivitás spontaneitás, fenomenon noumenon, forma anyag, tiszta empirikus fogalmai. Dualista szerkezetű filozófiáját szinte azonnal támadások érik. 8 Közülük is az anyag formakettősség váltja ki az egyik leghevesebb ellenreakciót. Kant szerint minden jelenség [Erscheinung] anyaga csak a posteriori úton lehet adva számunkra, formájának viszont teljességgel a priori készen kell állnia az elménkben. 9 Kant tehát feltételezi, hogy a formát és a matériát valóságosan is el lehet választani egymástól, hiszen ezeket két különböző forrásra vezeti vissza, amelyek ily módon reális megkülönböztetést és nem egy distinctio formalist involválnak. Erre a problémára különféle reakciók születnek. Fichte tudománytanának például fontos jellemzője, hogy e szigorú kanti dualizmust relativizálja, szemben Reinholddal, aki még sokáig ragaszkodik a kanti distinkcióhoz. Ez a nézetkülönbség a későbbiekben lényeges szerepet játszik Reinhold Fichtével folytatott, egyre inkább elmélyülő szakmai összetűzéseiben is. 10 A kérdés szorosan összefügg a Ding an sichről szóló vitákkal. Moses Mendelsohn 1785-ben, Reggeli órák (Morgenstunden) című könyvében, a megismerhetetlen, magukban való dolgok (unerkennbare Dinge an sich) és a megismerhető jelenségek közti 8 Az első kritikusok között említhető Kant königsbergi kollégája, Johann Georg Hamann, aki 1784-ben Metakritika az értelem purizmusáról (Metakritik über den Purismum der Vernunf) címen fejti ki kritikáját. (Hamann [1951].) Művének gondolatai olyan jelentős szerzőkre gyakoroltak hatást, mint Jacobi vagy Herder, akik Hamann barátai voltak. 9 Kant [2004]. 75. sk. o. (B 34) 10 Rohs [1991]. 33. o. 9

10 megkülönböztetés nyomós érvekkel alátámasztott cáfolatát kísérelte meg ban Kant nem igazán meggyőző ellenérvekkel válaszolt a kritikára. 12 Ezt követően jelent meg Jacobi írása David Hume a hitről, avagy idealizmus és realizmus. Párbeszéd (David Hume über den Glauben, oder Idealismus und Realismus. Ein Gesprach) címen. 13 A könyv egyik mellékletében található A transzcendentális idealizmusról cím alatt az az érv, mely szerint a bennünket kauzálisan afficiáló, magukban való dolgok feltevése összeegyeztethetetlen Kantnak a kategóriák jelenségekre való alkalmazásán nyugvó elméletével. 14 Jacobi az alábbi következtetésre jut: Le kell szögeznem, hogy a kanti filozófia tanulmányozásával e nehézség leküzdése érdekében nem kevés időt töltöttem, éveken keresztül folyton-folyvást az elejétől kezdtem olvasni A tiszta ész kritikáját, mert valahányszor nekiláttam, mindig fennakadtam azon, hogy nem osztozom e rendszer előfeltevéseiben, és tulajdonképpen ezektől az előfeltevésektől meg kellene tisztítanom. 15 Jacobi a kantiánusoknak azt javasolja, hogy a transzcendentális idealizmus híveinek venniük kellene végre a bátorságot, hogy saját rendszerük konzisztenciájából levonják a végső konzekvenciát, a legszélsőségesebb idealizmust, amelyet valaha is tanítottak; és attól sem kell félniük, ha a spekulatív egoizmus vádjával illetik őket. Jacobinál persze e tanács ironikus felhangot kap, amely az idealizmus abszurditását célozza. Jacobi a transzcendentális filozófia vizsgálatából leszűrt következtetéseinek az 1789-ben újra kiadott Spinoza-könyvecskéjében (Spinoza Büchlein) ad hangot. Ebben a munkában az első kiadáshoz képest két olyan új gondolatot is találunk, amelyek Reinhold és Fichte filozófiája számára meghatározó jelentőségűnek bizonyultak. Az első gondolatmenetben Jacobi Spinoza minden lét foglalataként elgondolt monisztikus szubsztanciáját hasonlítja össze Kant lét-felfogásával. Jacobi elgondolásában a lét fogalmilag nem megragadható, a nem-érzéki tapasztalat tárgya. A lét tételezés. Különbséget kell tennünk azonban az abszolút és a relatív érvényű tételezés között. Abszolút módon tételezett egy dolog, ha tárgya létezik, például az én vagyok tételben, ahol az én fogalma analitikusan magában foglalja a létezést. Ezzel szemben relatív módon tételezett valami, ha a tételezés a van viszonyszó által megy végbe. Ebben az 11 Mendelssohn [1979]. 12 Rohs [1991]. 33. sk. o. 13 Roth Köppen [1815] o. 14 Uo o. 15 Uo o. 10

11 esetben tehát a kopula szintézist teremt egy szubjektum-predikátum szerkezetű viszonyban. Kant az ilyen típusú relációkat nevezte ítéleteknek. Jacobi számára nyilvánvalónak tűnik, hogy a kopulatív létnek az egzisztenciális léten kell alapulnia, mivel a van kötőszó predikatív ítéletekben megnyilvánuló szintetizáló ereje a lét oszthatatlan identitásából ered. 16 Jacobi másik releváns gondolata szerint végtelen regresszióhoz jutunk akkor, ha a tudást platóni értelemben megalapozott vélekedésként határozzuk meg. Tudásunk tényeket fejez ki, amelyek aztán ítéletekben nyernek megfogalmazást. Ha valami tény, tehát tudásunk tárgya, akkor meg kell tudnunk indokolni, hogy min alapul a tényszerűsége. Ekkor azonban egy másik tételhez folyamodunk, amelynek érvényességét újabb tétellel kell megindokolnunk, és így tovább a végtelenségig. Ha tehát minden vélekedésünk egy másik vélekedésre szorul, akkor sohasem juthatunk megbízható tudás birtokába. Ezért léteznie kell egy olyan tételnek, ami feltétlenül létezik, vagyis érvényét nem egy másik tétel által alátámasztott feltételből nyeri. Ez vezet el bennünket a közvetlen bizonyosság fogalmához, amely nemcsak hogy nem tart igényt okokra, hanem éppenséggel ki is zár minden okot. 17 Vagyis a feltételes tapasztalata csak a feltétlen tapasztalatán belül lehet adva. A feltétlen tétel által kifejeződő tudást Jacobi érzésnek vagy hitnek nevezi. 18 Fontos vitapont volt az a kérdés is, hogy a kanti elmélet konzisztensnek tekinthető-e, amennyiben Kant kritikátlanul kezeli a szubjektivitással kapcsolatos kijelentéseit, ami szerinte megismerésünkben a szükségszerűség forrása. A tiszta ész kritikájában Az alaptételek analitikája című szakasz harmadik fejezetének címe a következő: Min alapul a tárgyak összességének felosztása a phaenomena és noumena osztályaira. 19 Ebben Kant azt állítja, hogy valamennyi tárgynak vagy fenomenonnak (a lehetséges tapasztalat érzéki tárgyának), vagy pedig noumenonnak (minden érzékiségtől független entitásnak) kell lennie. Azaz a kettő közül valamelyikbe bele kell tartoznia az elmének is, amelyben a már meglévő a priori formáknak benne kell lenniük. Ha tehát az elmét fenoménnek tartjuk, akkor a kanti teóriát az empirikus pszichológia talajára redukáljuk; ekkor azonban az a priori szükségszerűségre vonatkozó valamennyi igényünk egyszeriben szertefoszlik. Ha ezzel szemben az elmét 16 Frank [1998]. 41. skk. o. 17 Jacobi Spinoza-könyvecskéjéből idézi Frank [1998] o. 8. j. 18 Uo. 41. skk. o. 19 Kant [2004] skk. o. (B 294) 11

12 noumenonnak tartjuk, akkor a kanti gondolatokból az következik, hogy az számunkra megismerhetetlen, és egyetlen kategória sem alkalmazható rá; tehát képtelenek vagyunk e tevékeny képességünkről bármit is mondani. 20 Végül, de talán az egyik legismertebb kritikai pontként arra a dilemmára kell utalnunk, amely Kant művének formális struktúrájára vonatkozik. E szerint Kantnál mindenekelőtt az érvelés menetét nehéz szabatosan rekonstruálni, mert nem látható pontosan, mik lennének a kifejtés premisszái, mik a konklúziók, és miként következik egyik a másikból. Kant újszerű állításainak lényeges eredményeit kezdettől fogva úgy kezeli, mintha azok maguktól értetődőek lennének, azt a benyomást keltik az emberben, mintha kusza eszmefuttatásai körben forognának. 21 Reinhold arra a meggyőződésre jutott, hogy nem csak az ellenfelek butaságának és rosszindulatának rovására írható, hogy a szöveg körüli viták nem akarnak elcsendesedni. Az érthetetlenség valódi oka magában a kanti filozófiában rejlik. Meggyőződésévé vált ezért, hogy Kant téziseit még világosabb, áttekinthetőbb és talán még alaposabban átgondolt lépésekben kellene kifejteni; ezt követően, mindennek jótékony következményeként, az értelmezés körüli problémák is szertefoszlanának. 20 Uo. 21 Lásd erről: Frank [1997] sk. o. és Henrich [1973] o. 12

13 Reinhold filozófiai programja Előzmények Reinhold filozófiáját a korabeli szellemi élet sajátos ambivalenciája jellemezte, amely a populárfilozófiához fűződő viszonyában válik szembetűnővé. A népszerűsített filozófiát ugyanis sokan nem kívánt divatáramlatnak tekintették, mások viszont vonzónak találták, és a felvilágosodás alapintencióinak értelmében szinte kötelességüknek érezték a szélesebb közönség megszólítását. 22 Reinhold kezdetben maga is hitt abban a programban, amely a társadalom reformációját a filozófiától remélte. Később azonban, ahogy fokozatosan megformálta önálló koncepcióját, elutasította a filozófia popularizálásának programját. Reinhold 1786-tól megjelenő Levelek a kanti filozófiáról (Briefe über die Kantische Philosophie) 23 című írásai a kanti filozófia népszerűsítését szolgálták. Reinhold úgy vélte, hogy a kanti filozófia az egyetlen olyan kortárs filozófia, amely a fennálló, nem csak filozófiai jellegű válságjelenségekre megoldást kínálhat. A válságkezelés Reinholdnál azt jelentette, hogy a felvilágosodás általános eszméit a kritikai filozófia tartalmával kell megtölteni. A felvilágosodás programjának megértésében és elmélyítésében nélkülözhetetlennek vélte a kanti példát, amely a teoretikus filozófián (metafizikán) belül kritikai módon tisztázta azokat a súlyos előfeltevéseket, amelyek a metafizika fejlődését és legitimitását gátolták. E kritikai vizsgálat jótékony következményeként a morál és vallás problémái is új alapról váltak megközelíthetővé. A Teutscher Merkurban megjelenő Levelekben Reinhold szisztematikusan számba veszi azokat a tendenciákat, amelyek a felvilágosodás ellenében hatnak a korabeli 22 Kantnál is jól megfigyelhető ez a dilemma: Mégis eszemben jár egy olyan tervezet, amely népszerűséget is szerezhet neki [A tiszta ész kritikájának], amelynek követése kezdetben, midőn a terepet kellett megtisztítani, nem lett volna helyénvaló, kivált mivel az effajta megismerés egészét teljes tagoltságban kellett bemutatnom; [ ] Csakhogy először az iskolának kell megadnunk, ami neki jár, s csak aztán gondolhatunk arra, hogy a világnak is a kegyeibe férkőzzünk. Kant május 11-e utáni levele Marcus Herzhez. Kant [2003] o. A populárfilozófia fogalmának rekonstrukciójáról lásd Bartha Kruzslicz Hrubi Weiss [2007] o. Az előzmények rekonstruálásában támaszkodtam Weiss [2009]. munkájára. 23 Reinhold [1786]. 13

14 Németországban, 24 amelyek az emberiség nagy részét még mindig kiskorúságban tartják. 25 Reinhold azonban úgy véli, hogy e szimptómák egy közeli és jótékony forradalom félreérthetetlen előjelei. 26 Általános válságjelenségnek számít szerinte, hogy megrendült az emberi észbe vetett hit. Az ész szerepe különösen a vallási kérdésekben vált közömbössé és megvetendővé. Ezt a korabeli protestáns teológusok bizonyítják a legjobban, akik a bibliai egzegézisekben egyre kisebb szerepet tulajdonítanak az emberi észnek, munkáikban következésképpen egyre nagyobb befolyásra tesznek szert bizonyos, nehezen meghatározható érzéki/érzelmi elemek vagy az intuíció. A válság a filozófiában is megmutatkozik. Reinhold a korszakot uraló leibnizi wolffi metafizikával kapcsolatosan leszögezi, hogy az immáron aktualitását vesztette. E filozófia egykor minden más tudomány alapjául szolgált, most elvesztette elevenségét, megcsontosodott elemei csak szofista visszaélésekre adnak alkalmat. Szerinte azonban a metafizika mint diszciplína általános válságának legfőbb oka az, hogy nem volt eddig egyetlen olyan metafizikai rendszer, amely általánosan elfogadott lett volna. Ezért a metafizikát eleve kételyek és ellenszenv övezi. Ebben az általános kételyben azonban megszülethet a metafizika megújítására, az ész új elméletének kidolgozására irányuló igény. 27 Léteznek ugyanis az észnek még fel nem tárt képességei, amelyeket alaposan tanulmányoznunk kell, hogy ezt követően megválaszolhassuk a kérdést: milyen valódi lehetőségeink vannak e képességek tükrében? 28 kikutatnia. 29 Az észnek tehát önön alaptételeit kell Ilyen körülmények között biztosan hálás lesz nekem, ha megismertetem egy olyan művel, amely a legmélyebb meggyőződésem szerint képes kielégíteni korunk legégetőbb filozófiai szükségleteit, és az utódainknak is képes sok tekintetben jobb jövőt biztosítani írja Reinhold fiktív dialóguspartnerének. 30 Vagyis e kihívásokra A tiszta ész kritikájában már adott volt a válasz. A felvilágosodás ellenében ható tendenciáik előfeltevései e műben lelepleződnek és érvényüket vesztik, ezért az a kívánatos, hogy a társadalom legszélesebb rétegeihez mielőbb eljussanak a mű forradalmasító gondolatai. A tiszta ész kritikájának 24 Uo skk. o. 25 Vö. Kant [1997a]. 15. o. 26 Reinhold [1786] o. 27 Uo o. 28 Uo o. 29 Uo.122. o. 30 Uo o. 14

15 értelmezése ilyen módon ágyazódik be a felvilágosodás kontextusába, és fordítva, e társadalmi kontextusban érlelődik ki Reinholdnál a filozófiára vonatkozó igény. A felvilágosodás értelme azonban itt nem azonos a vallás megsemmisítő kritikájával; ahogy Kantnál sem az. A filozófiának nem arra kell törekednie, hogy megingasson bennünket Istenbe vetett hitünkben, hanem hogy érthetővé tegye az ész és az Isten létére vonatkozó meggyőződés viszonyát. Azt kell tisztáznia, képes-e az ész önmagában Isten létezését oly meggyőzően bizonyítani, hogy ennek következményeként a hit belátássá váljék, és létezik-e olyan hit, amely egyáltalán nem szorul észbeli megalapozásra? 31 Kant ezekre a kérdésekre nemleges választ adott. A teoretikus ész analízisében megmutatta, hogy Isten létére vonatkozóan nem lehetséges szigorú bizonyítás, a gyakorlati ész posztulátumainak felmutatásával pedig érthetővé tette, hogy az Isten létére vonatkozó morális hit szükségszerű. 32 Reinhold épp ezeket az összefüggéseket tekintette a kanti filozófia legjelentősebb teljesítményének. 33 Mindezzel szorosan összefügg a morál és a vallás viszonyának kérdése. A viszony amelyet korábban az egységesség jellemzett, amit egykor a kereszténység teremtett meg, megrendülni látszott. A hit elveszítette a morális fundamentum szerepét, és Reinhold szerint a vallás többé már nem képes az egység helyreállítására. A feladat a kritikai filozófiára hárul, amely nem a vallásból, hanem a moralitásból indul ki: Ahhoz, hogy a vallást teljes egészében és általános meggyőző erővel a morálra tudjuk építeni, a filozófiának először az Istenség létezésére és tulajdonságaira vonatkozó megismerési alapot az erkölcsi törvény princípiumaira kell visszavezetnie, másodszor ezt a morális megismerő alapot egyedüli érvényűként kell felmutatnia. 34 Ennek következménye, hogy a morál és a vallás immanens módon újra kibékíthető egymással. Azokat a gondolatokat anticipálja Reinhold, amelyeket Kant csak néhány évvel később, 1792-ben fogalmaz meg A vallás a puszta ész határain belül című írásában: A morál elkerülhetetlenül valláshoz vezet, miáltal egy emberen kívüli, hatalommal bíró morális törvényadó eszméjévé tágul Uo o. 32 Uo o. 33 Uo o. 34 Reinhold [1786]. 1. Levél, 17. o. 35 Kant [1974a] sk. o. 15

16 Reinhold filozófiai pályáján az 1780-as évek végéhez közeledve lassú változás rekonstruálható. Időközben egyetemi katedrát kapott Jénában, és ennek hatására átértékelődött a filozófiához fűződő viszonya: a filozófiát egyre inkább egyetemi diszciplínának tekintette. Reinhold ennek következtében fokozatosan eltávolodik a felvilágosodás filozófiai megvalósításának programjától, vagyis a filozófia gyakorlativá tételétől. A filozófia és annak története önálló tanulmányozás tárgyává válik. Korábban úgy vélte, hogy a filozófiát éppen az iskolákba való száműzetése sodorta válságba, pedig fő feladata abban állna, hogy a társadalom és a kultúra egyetemes felvilágosítását szolgálja. Az iránta való igazi szükséglet akkor támad fel, amikor a vallással kapcsolatos válság elmélyül, amit csak a felvilágosodás tartalmi mondanivalóját konstituáló filozófia orvosolhat. A korábbi program fogalmi-logikai készletéhez tartozott az általános érvényű és az általánosan érvényes fogalmainak megkülönböztetése is. 36 Általánosan érvényes volt az a fogalom, amelyre a filozófia társadalmi hatása épülhetett. E fogalmi kettősségnek a populárfilozófiához való viszonyban is jelentősége volt, hiszen a populárfilozófusok azok, akik az általános érvényű ismereteket a közönséges értelemhez kapcsolják. De végeredményben Reinhold ebben a megkülönböztetésben magát is a populárfilozófiához kötötte: Az általánosan érvényes princípium a filozófiában abban különbözik az általános érvényű princípiumtól, hogy attól eltérően nemcsak igaznak találja mindenki, aki megérti, hanem minden egészséges és filozofáló elme valóban meg is érti. 37 Reinhold koncepciójában azonban döntő elmozdulásként értékelhetjük a következő kijelentését: Csakhogy az általános érvényű ismeretnek tartalmaznia kell azt a lehetőséget, hogy általánosan érvényessé válhasson. 38 Ennek a programadó kijelentésnek a fényében jelenik meg a kanti filozófia újrakifejtésének gondolata, hiszen Reinhold számára egyre inkább úgy tűnt, hogy az első kritika nem teljesíti ezt az elvárást. Ennek az elmozdulásnak tartalmi mozzanata volt, hogy az ész fogalmának helyébe a megismerő képesség fogalma került ben jelenik meg Az emberi képzetalkotó-képesség új elmélete (Versuch einer neuen Theorie des menschlichen Vorstellungsvermögens) című könyve. 39 Reinhold a mű 36 Az allgemein geltend kifejezést általánosan érvényesnek, míg az allgemein gültig kifejezést általános érvényűnek fordítjuk. 37 Reinhold [1789]. 71. o. 38 Uo. 72. o. 39 Reinhold [1963]. 16

17 előszavában a filozófiatörténet alakulását a leibnizi-wolffi iskolafilozófiától a Kantig terjedő időszakáig vizsgálja. Wolff a nagy Leibniz felfedezéseinek tudományos formát adott, mégpedig oly módon, hogy felállította a dogmatikus metafizika kiteljesedett rendszerét, amelyet az őt követő dogmatikusok már sem kiegészíteni, sem megrövidíteni nem tudtak. 40 E filozófiai rendszer hallatlan népszerűségre tett szert, vagyis egyszerre tűnt általános érvényűnek, és volt általánosan érvényes. Mégis válságba került, amikor kitágult a filozófia horizontja. Az empirikus szemlélet térhódításával újabb és újabb területek tárultak fel, a pszichológia, az esztétika, az antropológia, az emberiség története, a történelem, a nyelv és a nevelés filozófiája egymás után emelkedtek a tudományok rangjára. 41 Ennek következtében a metafizika elveszítette kitüntetett pozícióját, fogalma már nem azonos a filozófiával, sőt a filozófia központi elemének sem nevezhető. 42 A nézőpontok kiszélesedésének eredményeképpen a filozófia tárgya egyre határozatlanabbá vált, amihez döntő módon hozzájárult az empirikus tapasztalat felértékelődése. A filozófia ennek következtében elveszítette szisztematikus jellegét és az általános érvényűségre vonatkozó igényét. A tapasztalat hatására alaptételei relativizálódtak. Az alaptételekből vélekedések lettek; ezek minden új filozófiai műben más-más megfogalmazást kaptak, minden gondolkodó elme a maga módján próbálta meghatározni őket, saját rendszert építve magának, amelyhez kényekedve szerint felhasználta a régebbi, egymással szemben álló rendszerek töredékeit. 43 A tiszta ész kritikája jelentősége éppen az, hogy visszaállította a metafizika tekintélyét és szisztematikusságát, ugyanakkor nem volt még egy ilyen könyv a filozófia történetében, amelyet ennyire félreértettek volna. 44 Reinhold a kanti kritika megjelenését mérföldkőnek tekintette, recepciójának tanulmányozása azonban teljesen elbizonytalanította. A legjobb német filozófiai elmék a kanti rendszer egészével vagy meghatározó részeivel szembefordultak. 45 Ugyanakkor a reakciók hevessége is utal a mű egyedülálló jelentőségére. 46 Kant és hívei tettek némi erőfeszítést arra is, hogy eloszlassák A tiszta ész kritikája körüli 40 Uo. 2. o. 41 Uo o. 42 Uo. 6. o. 43 Uo. 8. o. 44 Uo. 12. o. 45 Uo. 14. o. 46 Uo. 17

18 félreértéseket. 47 Ezáltal inkább bevallják, mintsem elismerik azt az ellenvetést, hogy egy olyan írásnak, amit annyi éles elméjű koponya és annyi szakavatott véleményező félreért, nagyon homályosnak kell lennie. 48 A kifejtés hiányosságait egyébként Kant is elismerte. 49 Reinhold azt a meghatározó tézisét anticipálja itt, hogy a filozófiai mű kifejtése soha nem lehet külsődleges, hanem tartalomnak és formának egymást kell feltételeznie: vagyis ha egy koncepció nem általánosan érvényes, akkor a benne kifejtett gondolatok általános érvényűsége is problematikus. Reinhold A tiszta ész kritikájának visszhangját Newton természetfilozófiai elméletének fogadtatásával állítja párhuzamba. Newton koncepciója ugyanis a kanti filozófiához hasonlóan hatalmas vitákat váltott ki, és ezekben a szellemi csatákban elsősorban a metafizika általános princípiumai kérdőjeleződtek meg. Úgy tűnik, hogy ezekben a vitákban is a princípiumok tekintetében vannak nézetkülönbségek, hiszen valamennyi fél úgy értelmezi a másik alapelveit, hogy azokat a sajátjaival helyettesíti, ennek következtében az egyes filozófiai rendszerek összevethetetlenek lesznek. 50 Az új filozófiának a princípiumot kell tehát meghatároznia, mégpedig sajátos módon abból a princípiumból kell kiindulnia, amelyet reflektálatlanul már az eddigi filozófiák is használtak. 51 Az uralkodó filozófiai áramlatok képviselői ugyanis valamennyien egyetértenek abban, hogy vannak képzeteink, rendelkezünk a képzetalkotás képességével. Nem sokkal korábban ez a princípium még az ész fogalma volt Reinholdnál. 52 E fogalom azonban annyira összetett, hogy nem csoda, ha a filozófusok nem tudtak vele kapcsolatban egyetértésre jutni, hiszen legalább három szinten interpretálható. Az ész legáltalánosabban a differentia specifica értelemben szerepel, amely megkülönbözteti az embert az összes élőlénytől: az emberre jellemző speciális megismerő és képzetalkotóképességet foglalja magában. Szűkebb értelemben az érzékiséggel szemben álló megismerőképességet jelenti, amelybe az értelem és az ítéletalkotás képessége tartozik. Végül, legszűkebb jelentésében az ész a megismerőképességek közül csak a következtetés 47 Reinhold [1963] o. 48 Uo. 16. o. 49 Kant [2004]. 45. o. 50 Reinhold [1963]. 29. o. 51 Uo. 24. o. 52 Reinhold [1789]. 18

19 képességét tartalmazza. Reinhold itt még az ész e legszűkebb meghatározását véli annak a kiindulópontnak, amellyel kapcsolatban mindenki egyetértésére számíthat. 53 Valójában A tiszta ész kritikája állította fel először a megismerőképesség fogalmát, és a megismerőképesség e kifejtésben olyan formát nyert, amelynek lehetőségéről a filozófiai világ ez idáig álmodni sem mert. 54 Reinhold azonban a kritika alapos tanulmányozása során úgy vélte, hogy a megismerés egy alapvetőbb fogalmon nyugszik, hiszen már eleve feltételezi a képzet fogalmát. 55 Az emberi képzetalkotó-képesség új elmélete című könyvében e fenti elmozdulás jegyében határolja le a filozófia feladatát: a filozófia nem törekedhet arra, hogy e kérdésekre általánosan érvényes válaszokat adjon, amit azonban megtehet, hogy általános érvényű alaptételeket állít fel. A kihívás tehát kizárólag abban van, hogy fel tud-e állítani a filozófia ilyen általános érvényű alaptételeket. Reinhold populárfilozófiához fűződő viszonya, amit korábban ambivalenciaként említettünk, ezen a ponton lényegi változást mutat: túllép az általánosan érvényes és az általános érvényűség összehangolásának követelményén. Reinhold tudatosan elhatárolódik egy olyan filozófiától, amelynek nincs rendszere, amelyet felosztana; nincsenek alaptételei, amelyeket valamilyen rendben kellene előadni, nem ismer semmiféle egészet, amelyet valamilyen nézőpontból kellene összefoglalni. 56 A képzet az egyetlen, amelynek valóságosságában minden filozófus egyetért, ha egyáltalán van valami, amiről a filozófia világában egyet lehet érteni. [...] De aki elismeri a képzetet, annak a képzetalkotó-képességet is el kell ismernie, hiszen e nélkül nem lehetséges a képzetet elgondolni. 57 Reinhold a képzetalkotó-képesség három fogalmát különbözteti meg, hasonlóan ahhoz, ahogy korábban az ész fogalmát elemezte. A képzetalkotó-képesség legáltalánosabban a képzet valamennyi alkotóelemét Reinhold kifejezésében külső feltételét felöleli, vagyis az (el)képzelő szubjektumot és a(z) (el)képzelt objektumokat. 58 Szűkebb értelemben a képzetalkotó-képesség a képzetnek a belső feltételeit tartalmazza: az érzékiséget, az értelemet és az ész fogalmait. 59 A szó legszűkebb értelmében az önmagában 53 Uo o. 54 Reinhold [1963]. 47. o. 55 Uo. 63. o. 56 Uo o. 57 Uo o. 58 Uo o. 59 Uo o. 19

20 vett képzetalkotó-képességet jelenti, ami a fent említett sokféle aspektustól való elvonatkoztatás reziduuma. Minden képzethez hozzátartozik valami, ami megfelel az elképzeltnek: ez a képzet anyaga. A képzethez belső feltételként pedig hozzátartozik valami, ami az anyagot képzetté teszi: a forma, amelynek legfontosabb kategóriái a receptivitás és a spontaneitás. A képzetalkotó-képességet, a képzetek e lehetőségfeltételét meg kell különböztetnünk a képzetalkotás erejétől, ami a képzetek valóságára vonatkozik. A képzetalkotás ereje nem a receptivitás és a spontaneitás egysége, hanem a képzetek valóságának alapja. Ez az alap alakítja ki az emberben a képzet létrehozásának ösztönét. 60 Az elementáris filozófia Reinhold Az emberi képzetalkotó-képesség új elméletében már több kritikai ellenvetést tett a kanti koncepcióval szemben. E fejtegetéseit továbbgondolva arra az általános meggyőződésre jutott, hogy a kanti mű nem eléggé tudományos. A tudományosság legfontosabb kritériuma ugyanis a szisztematikusság, a gondolatok szigorú logikája. Az ilyen módon megkövetelt szisztematikusság és a kifejtés szigorának radikalizálása egyúttal a populárfilozófia leghatásosabb ellenszere is. Ezekből a kritikai felvetésekből igen érdekes következmény adódik: mintha a kanti filozófia is megrekedne a populárfilozófia szintjén, holott Reinhold korábban épp A tiszta ész kritikáját tekintette az anti-populárfilozófia ideájának. Reinhold törekvései alapvetően tehát a filozófia módszerének újrakifejtésére irányultak. Ennek dokumentumai a képzetalkotó-képességről szóló könyvvel párhuzamosan az ben született kisebb írások. A megalapozás kérdéskörével Reinhold szerint egy külön filozófiai diszciplínának kell foglalkoznia, amelyet elementáris filozófiának nevez. A filozófia első és legfontosabb feladata tehát önmaga megalapozása, vagyis egy fundamentum felkutatása. Reinhold az új strukturális átrendezéssel az igazság mindenki számára elfogadható és meggyőző formáját kívánta létrehozni. Az átrendezés legfontosabb feladatának a 60 Uo skk. o. 20

21 kiindulópontok és a következmények határozott elkülönítését, a premisszáknak, a meghatározások láncolatának, illetve az érvelések menetének explicitté tételét tekintette. Képtelenség lenne ugyanis azt várni a filozófiától, hogy komoly befolyást gyakoroljon a pozitív teológiára, joggyakorlatra, államvezetésre, ízléstanra stb., egyszóval, hogy valamennyi más tudományban jótékony forradalmat vigyen végbe azt megelőzően, hogy ő maga is határozott formával bírna, mielőtt maga is tudomány lenne. 61 A filozófiai tudás fundamentumáról (Über das Fundament des philosphischen Wissens [1791]) című írásában Reinhold kategorikusan leszögezi, hogy ezt a programot még Kant sem tudta véghezvinni, jóllehet ez az első kritika alaptörekvéseihez tartozott. 62 Valamennyi eddigi filozófiából, beleértve a kanti filozófiát is, ha tudománynak tekintjük, nem csekélyebb dolog hiányzik, mint a fundamentum. E meggyőződésem nem puszta vélekedés, hanem valódi, hosszasan és több szempontból felülvizsgált tudás. 63 Mivel Kantnál nem egyértelmű, hogy pontosan mi tekinthető rendszere fundamentumának, Reinhold a transzcendentális filozófiát az alapok pontos rögzítésével és kifejtésével kívánja kiegészíteni. Erre az újraalapozásra egy olyan filozófiát tart alkalmasnak, amely gondolkodásunk legelemibb, mindenre kiható funkcióinak kérdését úgy veti fel, hogy egyúttal valamennyi tudomány megalapozásának kérdését is szem előtt tartja. A biztos fundamentum hiánya tehát mindaddig fennáll, ameddig hiányzik az elementáris filozófia, azaz (egy olyan filozófia, amely) minden egyes tudomány közös princípiumainak tudománya. 64 Reinhold szerint a transzcendentális filozófia tulajdonképpen minden lényegi kérdést felvetett, amely az elementáris filozófia tartalmát érinti, de mivel nem rendelkezik olyan lényegi maggal, amely garantálhatná a rendszerszerűséget, nem képes megfelelni az elvárt tudományosságnak. Reinhold logikai vizsgálódásai is új impulzusokkal gazdagítják a szisztematikusságot és a kifejtés szigorúságát célzó törekvéseit. Ebben elsősorban Leibniz fejtegetései nyújtanak számára ösztönző erőt. Leibniznél a fundamentum gondolatának és funkciójának olyan 61 Reinhold [1978]. XIII. o. 62 Lásd például Kant A tiszta ész kritikája második kiadásához írt előszavának bevezető gondolatait: Kant [2004]. 27. o. (B VII) 63 Reinhold [1978]. 5. o. Vagy más helyütt: A logikának, a metafizikának, a morálnak, a természetjognak, a természetes teológiának, de még A tiszta ész kritikájának és valamennyi olyan empirikus filozófiai tudománynak, amelyek előfeltételezik a tiszta filozófiát, hiányzik egy szilárd, mindenki számára elismert, általános érvényű fundamentum Uo. XIII. o. 64 Uo. 21

22 leírására bukkan, amelyet hasonlónak érez saját elgondolásához: Ha valamely igazság szükségszerű, akkor alapja megtalálható elemzéssel, felbontván az egyszerűbb fogalmakra és igazságokra, amíg el nem jutunk az alapigazságokig. [ ] Végül vannak egyszerű fogalmak, amelyeket nem lehet definiálni; továbbá vannak axiómák és posztulátumok, egyszóval alapelvek, amelyeket nem lehet és nem is kell bizonyítani, és ezek az azonosságállítások, melyeknek az ellentéte nyilvánvaló ellentmondást tartalmaz. 65 Leibniz szerint a tudás alapja a történeti igazságok esetében a tapasztalatban, a filozófiai tudás alapja pedig a velünk született képzetekben rejlik. A tudományos filozófia alaptételét Leibniz az ellentmondás tételében látta, 66 amelyben rátalált a velünk született képzetek és a nekik tulajdonított szükségszerűség és általános érvényűség végső tudományos alapjára, valamennyi szigorúan tudományos tétel első alapelvére. Leibniz belátta, hogy az alaptételek között kell lennie egy elsőnek, tételként az összes többi szükségszerűségét és általános érvényűségét tőle nyeri, ahogy predikátumait is, amennyiben azok, a velünk született képzetek révén, már magukban szükségszerűek és általános érvényűek. Belátta, hogy ez az első semmilyen más tétel által nem meghatározott, semmi más által nem bizonyított, következésképp önmaga által világos, továbbá egyetlen egyedi gondolkodásmódtól sem függ, tehát általános érvényűnek kell lennie 67 Reinhold mégsem osztja teljesen Leibniz álláspontját, szerinte ugyanis a logika törvényei nem azonosak a létezés törvényeivel, mivel a logikai létezés és a reális létezés között lényeges különbség van: Minden reális létezés feltételezi a logikait; de nem minden logikai létezés feltételezi a reálisat. Aminek számunkra léteznie kell, azt el kell tudnunk gondolni; de amit el tudunk gondolni, az ettől még nem létezik számunkra. 68 Így az ellentmondás tétele nem lehet végső, univerzális fundamentum. Az ellentmondás tétele, önnön tulajdonképpeni értelmének megfelelően, pusztán csak a logikai igazságokat mint 65 Leibniz [1986] sk. o. 66 Vö. Uo. 27. o. Gondolkodásunk két nagy fontosságú elven alapul. Az egyik az ellentmondás elve, amely szerint hamisnak mondjuk azt, ami ellentmondást foglal magában, és igaznak, ami ellentétes a hamissal, vagyis ellentmond annak. A másik az elégséges alap elve Uo o. Abszolút szükségszerű kijelentés az, amely azonosságra vezethető vissza, azaz amelynek ellentéte ellentmondást tartalmaz. Uo o. Márpedig semmi sem szükségszerű, aminek az ellentéte lehetséges. [ ] a szükségszerű igazságok az ellentmondás elvén alapulnak Uo. 22. sk. o. 67 Reinhold [1978]. sk. o. 68 Uo. 29. o. Lásd még Weiss [2004b] skk. o. 22

23 olyanokat képes megalapozni, és ennélfogva a reális igazságokat csak annyiban, amennyiben azok logikaiak, vagyis amennyiben azok a puszta gondolkodástól függnek. 69 Reinhold koncepciója magját már egy évvel korábban kidolgozta, A filozófia mint szigorú tudomány lehetőségéről (Über Möglichkeit der Philosophie als strenge Wissentschaft [1790]) című írásában. Az egész dolgozatot terapeutikus szándék hatja át, amely a csatatérré változott filozófia átformálását célozza meg. A problémát elsősorban az okozza, hogy a filozófiában állandósult viták vannak, nem beszélhetünk előrehaladásról olyan értelemben, mint például a természettudományokban. 70 A filozófusok vitái általában úgy végződnek, hogy nem döntenek el semmit, és mindkét fél kitart a véleménye mellett. 71 A filozófiai érveléseket és dialógusokat az jellemzi, hogy bennük a bizonyítások és a következtetések láncszerűen összefűzött sorozata jelenik meg, amelynek bármely pontján bizonytalansági tényezővel kell számolnunk. Minél több szemből áll a lánc, amellyel a vitatott következtetés összefügg a vitatott alappal, annál kevésbé sejtheti a két fél a félreértés tulajdonképpeni pontját. 72 A helyzet teljesen reménytelenné válik, amikor a bizonytalanságok felszámolására irányuló magyarázatokban felhasznált fogalmak szintúgy magyarázatokra szorulnak, és így tovább. Ráadásul a végtelen regresszusba torkolló hermeneutikai szituációt a köznapi gondolkodás természetében rejlő külső okok is tovább bonyolítják. 73 A valódi problémának azonban immanens okai vannak, vagyis a filozófia lényegéből, a jelenlegi filozófia hiányosságaiból fakadnak. A filozófiai vitákban a hangsúly rendszerint a bizonyításokra helyeződik, holott épp azokat az alaptételeket kellene pontosan rögzíteni, amelyekre a bizonyítások irányulnak. Mi mindent nem neveznek manapság filozófiai alaptételnek? Amióta a leibnizi-wolffi iskolát háttérbe szorította a filozofálás [ ] populáris módja, ritkán hallható, hogy a vitázó felek általános érvényű alaptételekre hivatkoznának. 74 Ez persze nem azt jelenti, hogy az alaptétel fogalma kiveszett volna a filozófiából, ellenkezőleg, állandóan az alaptételekről van szó. De a kortárs filozófiában az alaptétel fogalma szubjektivizálódik, vagyis csak relatív érvényű alaptételek jönnek létre Reinhold [1978]. 33. o. 70 Vö. Kant [2004]. 17. skk. o. és 27. ssk. o. 71 Reinhold [1978] sk. o. 72 Uo sk. o. 73 Uo o. 74 Uo o. 75 Uo. 23

24 Érveléseink bizonyossága tehát az alapokban keresendő, a legfőbb kérdés pedig immáron az, honnan merítjük, ami bizonyos, amit akár egy filozófiai bizonyítás alapjává tehetünk, és mi teszi azt bizonyossá. 76 Az elementáris filozófiának tehát azzal a kihívással kell szembenéznie, hogy az alaptétel objektiválásával állítsa helyre a filozófiai bizonyítások hitelességét. Reinhold szerint az elementaritás fogalma arra enged következtetni, hogy e filozófiát ontológiának, logikának vagy akár empirikus pszichológiának tekintsük. A pontos meghatározás szerint azonban elementáris filozófián a princípiumok olyan egyetlen lehetséges rendszerét [kell értenünk], amelyre mind az elméleti, mind a gyakorlati, mind a formális, mind pedig a materiális filozófiát rá lehet építeni. 77 Az elementáris filozófia tehát eredendő értelmében csak a filozófiatudományt kívánja megalapozni. Ebben a törekvésében Reinhold megint csak Leibniz gondolatait követi, aki megkülönbözteti azokat a törekvéseket, amelyek a tudás tulajdonképpeni alapját vagy a tudományok alapját célozzák meg (amit a populárfilozófia állandóan összekevert). 78 Egy ilyen fundamentális filozófia legfontosabb tulajdonsága az, hogy általános érvényű alaptételre épül. Ennek az alaptételnek kell garantálnia a belőle levezetett tételek igazságát, ezért korántsem mindegy, honnan származik. Már Leibniz is megmutatta, Locke empirizmusával szemben, hogy a történeti igazságok nyújtotta tapasztalat nem lehet az alaptételek forrása. Reinhold szerint a filozófiai bizonyosságot csak filozófiailag, vagyis csak egy általános érvényű filozófiai alaptétel által lehet megalapozni. 79 A kérdés az, találhatunk-e egy ilyen alaptételt? Létezik-e egyáltalán olyan abszolút első alaptétel, amelynek jelentése önmagán nyugszik, nem szorul rajta kívüli megalapozásra, és tartalmaz minden olyan elképzelhető végső és eredeti ismertetőjegyet, amelyek a belőle levezetett fogalmakat meghatározhatják? 80 Más szóval, az alaptételnek általánosan érvényesnek, vagyis mindenki által elfogadottnak kell lennie. Ezt garantálja az önevidenciája, vagyis hogy nem szorul önmagán kívüli megalapozásra. Ebből a tételből aztán levezethetővé válnak az egyes tudományok alaptételei. Az a tény tehát, hogy az alaptétel teljességgel meghatározott, azt jelenti, hogy implicit módon magában foglalja mindazt, ami belőle 76 Uo o. 77 Uo o. 78 Uo. 27. o. 79 Uo o. 80 Uo o. 24